Wagner Matyi
Az interjú 2025-ben készült Milánóban, ahol Matyi közgazdaságtant tanult.
A sorozat utolsó beszélgetésében arra kértem a fiamat, Matyit, hogy olvassa el az addig elkészült interjúkat, reflektáljon rájuk, és meséljen arról is, hogyan képzeli el a saját jövőjét.
Matyi Milánóban (2025)
Elolvastad az összes interjút. Volt bennük valami számodra meglepő?
Talán az, hogy sokan nem elsősorban gazdasági vagy politikai okok miatt költöztek el, hanem inkább a társadalmi közeg miatt. Marcit például sokat csúfolták vékony alkata és szemüvege miatt. Johanna nem akarta olyan környezetben felnevelni a gyerekét, ahol nem igazán fogadják el a leszbikus szülőket. Anna a 2022-es választások után csalódott a társadalomban, mert – ahogy mondta – „megszavazták ezt a rendszert”. Vilit és Pétert az itthoni feszült, barátságtalan légkör zavarta leginkább.
Azt gondolom, hogy nem lehet mindent pusztán a politikára vagy a gazdaságra fogni. Az egész társadalomnak – mindannyiunknak – felelőssége van abban, hogy a fiatalok egyre nagyobb számban költöznek külföldre. Rajtunk is múlik, hogy mennyire kellemes, elfogadó az ország.
De a társadalmi hangulat sokszor összefügg a gazdasággal és a politikával, nem?
Persze, ahol nehezebben élnek az emberek, ott gyakran feszültebbek és undokabbak. De Szardíniában is nehéz a gazdasági helyzet, mégsem barátságtalan a légkör. És természetesen a politikai kultúra nagyon erősen meghatározza, mennyire toleráns és befogadó egy társadalom. Magyarországon pedig az uralkodó politika nem az elfogadást és a toleranciát erősíti. De ezeknek a diktált normáknak ellent lehet mondani, és ez rajtunk múlik.
Összességében azt gondolom, hogy jobb arra koncentrálni, amit mi magunk tehetünk: a felelősség a miénk is, mi alakítjuk a mindennapok légkörét. Nem akarom kisebbíteni a politika felelősségét vagy a gazdasági nehézségeket, csak úgy érzem, arról, hogy mi magunk mint társadalom mit tehetünk, nem igazán esik szó.
Külföldön tanulsz már öt éve, de még nem döntöttél arról, hol élnél a jövőben. Mesélnél magadról?
Jelenleg Milánóban vagyok egyetemista, ez a harmadik évem. A gimnázium utolsó két évét az Egyesült Államokban töltöttem, egy nemzetközi iskolában, ösztöndíjjal. Öt éve élek külföldön, de valóban, még nem tudom, hol szeretnék hosszabb távon letelepedni.
Milyen Milánóban?
Az egyetem nem rossz, a tananyag erős, az oktatók nagyon felkészültek, és sokat tanulok. Ugyanakkor az interaktív órák teljesen hiányoznak, és gyakorlatilag nincs személyes kapcsolatom velük — ebből a szempontból csalódott vagyok. Mostanra azért megszoktam ezt a stílust is. A társaság viszont nagyon jó: sok barátom van, van kivel eljárnom, és ez rengeteget számít.
A volt radnótis osztályodból hányan mentek külföldre tanulni?
Talán egyharmaduk.
Hányan terveznek hazajönni, vagy külföldön maradni?
A legtöbbről nem tudom, de a szoros baráti társaságomból négyen tanulnak külföldön, és mindannyian szeretnének hazajönni. Ezért is volt érdekes a te interjúidat olvasni, mert ott sokkal erősebb volt a „kifelé” tartó hangulat.
De azt is értem, hogy ezek a döntések gyakran később alakulnak ki, amikor már valaki dolgozik és önálló életet él. Többen az interjúidban is úgy mentek el, hogy eredetileg nem tervezték, de a körülmények, a mindennapi nehézségek és a tapasztalataik végül mégis arra vitték őket.
Hogy mi lesz a barátaimmal, amikor majd nekik is a „felnőtt életet” kell élniük, azt meglátjuk.
Amúgy érdekes lenne készíteni egy sorozatot olyan fiatalokkal is, akik hazajöttek, hiszen sokan visszatérnek — ez ugyanúgy része a jelenségnek, amiről manapság annyit beszélünk, hogy egyre több fiatal költözik külföldre. Jó lenne látni, kinek miért működött, vagy miért nem.
Mondtad, hogy még nem döntötted el, itthon vagy külföldön szeretnél-e élni. Mi vonz külföldre?
Számorma ez inkább két kérdés: mi az, ami külföldre taszít, és mi az, ami külföldre vonz.
Rendben, akkor kezdjük az elsővel: mi az, ami külföldre taszít?
Az otthoni politikai légkör és a gazdasági bizonytalanság mindenképpen. Évről évre szűkülnek a lehetőségek; nem előre megyünk, beragadtunk egy nagyon rossz irányba. A lengyelek és a csehek sokkal jobban teljesítenek, mint mi, de ma már a románok is.
Pedig a rendszerváltás után sokan hittek abban, hogy Magyarország idővel szépen felzárkózik majd: lesz néhány nehéz év, de legfeljebb 15–20 év alatt eljutunk Bécs szintjére. Azóta eltelt több mint harminc év, és nagyon nem így lett.
Egy ismerősöm egyszer azt mondta: az az ember igazi otthona, amelynek a politikája még mindig felidegesíti. Hiába él valaki húsz éve Angliában, ha még mindig az otthoni történéseken bosszankodik, akkor igazából Magyarország maradt az otthona. Öt éve élek külföldön, de továbbra irtóra fel tudnak húzni az otthoni események. Nyilván azért is, mert szeretnék hazamenni - de nem mindenáron.
Matyi Milánóban (2025)
És mi vonz külföldre?
A kalandvágy és a kíváncsiság. Sok fiatal azért megy külföldre dolgozni, mert szeretne világot látni, megtapasztalni, hogy máshol hogyan élnek, hogyan gondolkodnak az emberek, és kipróbálni magát egy új környezetben. Ettől még nem feltétlenül akarnak örökre külföldön maradni.
Emlékszem, amikor az UWC-n megkérdeztem egy finn barátomat, hol szeretne továbbtanulni vagy élni, csak csodálkozva nézett: hát Finnországban. Jó egyetemek, ingyenes képzés, kiszámítható élet, stabil jövőkép. Persze mondta, hogy később akár pár évre elmenne máshova is, de hosszú távon Finnországgal tervez. Nem szeretném Magyarországot a finnekhez hasonlítani, de kijózanító volt hallani ezt a magától értetődő biztonságérzetet.
Mi tartana itthon?
A stabilitás. Külföldön szerintem sokkal nehezebb ezt megtalálni — legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Itt is sok barátot szereztem, de egyik finn, a másik olasz, a harmadik amerikai, és ha vége az egyetemnek, ki tudja, mikor látjuk egymást újra. Ha találkozunk is, már nem lesznek részei a mindennapjaimnak. Kicsit olyanok ezek a barátságok, mintha lenne egy lejárati idejük — nem egy kellemes gondolat.
A magyar barátaimmal sokkal könnyebb fenntartani a kapcsolatot, még azokkal is, akik külföldön tanulnak. A szünetekben mindig találkozunk, és annak ellenére, hogy már öt éve élek külföldön, rengeteg közös élményünk van. Velük a jövőben is sokkal természetesebb lesz tartani a kapcsolatot, bárhol leszünk is. És persze ott a család is.
Néha az otthon apró, tárgyi dolgai is hiányoznak. Minden költözésnél új bútorok és eszközök vesznek körül. Szeretek főzni, szeretnék egy jó minőségű serpenyőt, vagy meglátok a boltban egy szép bögrét, de nem veszem meg egyiket sem, mert úgysem hurcolhatom magammal. Tudom, viccesen hangzik, hogy egy 21 éves srác a serpenyőn és a bögrén agyal, de valahogy ezek nekem a stabilitást szimbolizálják.
Szóval számomra a legideálisabb az lenne, ha alapvetően otthon élnék — a család, a barátok, a serpenyőim és a bögréim között —, de időről időre elmehetnék dolgozni valami új, izgalmas helyre. Aztán néhány év után hazatérnék, és újra ugyanabból a jól ismert bögréből reggeliznék.
Matyi Milánóban (2025)
Hogyan kerültél a nemzetközi gimnáziumba?
A gimi második évében jelentkeztem az UWC-be, mert már egy kicsit elegem volt az otthoni „magolós” stílusból. Budapesten nagyon jó gimibe jártam, és a tanáraimat is nagyon szerettem, de a nemzeti tanterv rányomta a bélyegét az oktatásra, hiszen a tananyagot nem a suli vagy a tanárok határozták meg. Sok haszontalan dolgot kellett megtanulni, ami elvette az időt a kreatívabb, értelmesebb feladatoktól – és a kedvemet is.
Az UWC-ről egy ismerősöm mesélt: projektalapú tanulás, sok vita, önálló munka, és minden héten egy nap gyakorlati munka a környéken – farmon vagy kutatóintézetben. Elég izgalmasan hangzott, jelentkeztem, és felvettek.
Milyen volt a UWC gimi?
Nagyon jó, de néha nehéz is. Jól hangzik az önálló munka és a projektek, de amikor például egy féléves kutatást kellett végeznem, eleinte fogalmam sem volt, hol kezdjek neki. Persze kaptunk segítséget, és belerázódtam, végül nagyon élveztem.
Az is nagyon tetszett, hogy olyan tantárgyak közül választhattunk – politika, közgazdaságtan, pszichológia –, amelyek segítettek kitalálni, mi érdekel igazán. Én a közgazdaságtanra jártam.
A tanárom korábban egy olajcégnél dolgozott, majd negyvenévesen úgy döntött, inkább tanítani fog. Látszott rajta, hogy ez a hivatása, minden órát átgondoltan és kreatívan vezetett. Ha valamilyen elvont közgazdasági elméletet tanultunk, mindig lefordította a gyakorlatba, és addig beszéltük át példákon és vitákon keresztül, amíg mindenkinek leesett a tantusz. Az órák elején gyakran zenét is lejátszott – például betette Janis Joplin Mercedes Benz című számát, és ezzel indította el a beszélgetést a fogyasztói társadalom problémáiról.
Mi volt a sulin kívüli foglalkozásod?
Teljesítménytúra-vezető képzésen vettem részt. Megtanultam, hogyan kell ivóvizet tisztítani, térkép nélkül tájékozódni, menedéket építeni, és mit kell tenni, ha valaki megsérül vagy kimerül a terepen. Az iskola többnapos túráit is mi vezettük a mexikói sivatagba. Emellett egy ideig egy helyi farmon is dolgoztam.
Szerinted meg lehet valósítani valamit az UWC oktatási gyakorlatából a magyar iskolákban?
Nyilván sok minden pénz kérdése: az ottani profi kémialabor kiépítése rengetegbe kerülne. De a tananyag és az oktatás szellemisége már inkább döntés kérdése, amiben a kormánynak óriási felelőssége van. Talán itthon sem kellene még mindig a 19. századi porosz módszerekhez ragaszkodni; más európai országok már továbbléptek ezen.
És nem elég, ha egy iskolában jók a tanárok: teret is kell kapniuk ahhoz, hogy modern szemlélettel taníthassanak. A budapesti tanáraim fantasztikusak voltak; ha a UWC-rendszerben taníthatnának, a Radnóti lehetne a világ egyik legjobb iskolája.
Matyi Milánóban (2025)