Miért költöztél el Magyarországról?
Apukám szír, anyukám magyar – vegyes származásúként nem mindig könnyű boldogulni Magyarországon, se a hétköznapokban, se a munkaerőpiacon. Az első gyakornoki helyemen a főnököm többször megjegyezte, hogy ilyen névvel örüljek, hogy egyáltalán felvettek, mert máshol úgysem kapnék munkát. És sajnos igaza lett. A második munkahelyemhez kb. harminc interjún kellett átmennem. Sokszor azt éreztem, nem a tudásom vagy a tapasztalatom volt a gond, hanem a származásom. Egy idő után elegem lett. Persze volt bennem kíváncsiság is: világot látni, megtapasztalni, milyen egy igazán nemzetközi városban élni.

 

Mi történt az állásinterjúkon?
Nagyon sokszor inkább a származásomat firtatták, nem azt, hogy mit tudok. Először megkérdezték, hol születtem. Mondtam, hogy Magyarországon. Aztán jött a következő: „Na jó, de hol nőttél fel?” Mondtam, hogy Keszthelyen. Erre ingerülten: „Na jó, de honnan valók a szüleid, ők ugye nem magyarok?” És itt meg is állt a beszélgetés. Én meg ott ültem, és azon gondolkodtam: tényleg ez számít? Egy állásinterjún nem arról kéne beszélni, mit tudok, milyen ötleteim vannak, hány nyelven beszélek?

Szerencsére volt ellenpélda is. Berlin előtt Budapesten egy nemzetközi cégnél dolgoztam, ahol senkit nem érdekelt a származásom. A vezetők nyitottak voltak, és ez a légkörre is kihatott.

 

Apukád mikor és miért jött Magyarországra?
A nyolcvanas évek végén. Először csak turistaként, aztán nagyon megtetszett neki Budapest, és itt élő szírekkel is megismerkedett. Később visszatért, letelepedett, majd találkozott anyukámmal – és összeházasodtak.

 

Anyukád családja hogyan fogadta?
Nagyon jól. Amikor komolyra fordult a kapcsolat, nagyapám – nagy vadász volt – elvitte apukámat vadászni a barátaival. Úgy mutatta be: „Ő a fiam, a lányom vőlegénye.” Ez apunak hatalmas dolog volt, mert rögtön családtagnak érezhette magát.

 

Ünnepeltétek a muszlim ünnepeket is?
Nem igazán. Apu betartotta a ramadánt, de ránk sosem erőltetett semmit. Inkább mesélt az ünnepekről. A szír kultúra viszont ott volt a mindennapokban: főzött szír ételeket, hallgatta Fairuzt. Amikor Berlinben egy étteremben meghallom valamelyik dalát, rögtön otthon érzem magam.

 

Gyerekkorodban volt probléma a származásodból?
Nem, soha nem éreztem hátrányát. A faluban, Keszthely közelében, ahol felnőttem, senkit sem érdekelt, hogy félig szír vagyok. 2015 körül, a menekültválság idején, amikor a kormány elindította az idegenellenes propagandát, ez viszont megváltozott. Akkor gimnazista voltam Keszthelyen. Emlékszem, március 15-én elszavaltam egy verset, utána odajött pár gyerek, és azt mondták: „Nincs jogod szerepelni a magyar nemzet ünnepén, menj haza.” Borzasztóan rosszul esett. No meg persze semmi értelme nem volt. Szíriára gondoltak, pedig soha nem jártam ott, nem beszéltem arabul. A magyar irodalmat viszont imádtam, és az egyik legjobb versmondó voltam. Gyakran neveztek terroristának is. Onnantól a légkör érezhetően megváltozott.

 

Most is úgy érzem, hogy a magyar társadalom nem igazán befogadó. A szűk környezetemben nincs gond, de ha kilépek belőle – például munkakeresésnél –, rögtön más a helyzet.